Eleve elrendelés
(FOLYTATÁS)

BIBLIAI IGÉK, AMELYEK LÁTSZÓLAG KIZÁRJÁK A SZABAD AKARAT LÉTEZÉSÉT

Tisztában vagyunk azzal, milyen nehézségekbe ütközik egyes újszövetségi igehelyek olvasásakor az, aki megszokta ezt a tanítást. Ahhoz, hogy megértsük azon versek valódi jelentését, melyek látszólag eleve elrendelésről szólnak, alaposabb vizsgálódás szükséges. Nem kevésbé fontos emlékezetünkben tartani mindazt, amit Isten lényéről tudunk. Végül pedig, mind az Ó-, mind az Újszövetségben előfordul sok más kifejezés, melyek nem értelmezhetőek szó szerint.

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik. (Efezus levél 1:3-5.11)

Min van a hangsúly a 4. versben? Ha azt hangsúlyozzuk, hogy "kiválasztott minket", akkor lehetne úgy érteni, ahogy Kálvin. Egészen más a helyzet azonban, ha így olvassuk: "Mert őbenne kiválasztott minket". Ha így hangsúlyozzuk ezt a kijelentést, akkor ebben a versben semmi másról nincsen szó, mint a János 3:16-ban, aminek az a mondanivalója, hogy Isten mindenkit üdvözíteni akar, aki fiában hisz, míg azok, akik őt elutasítják, elvesznek.

Az Efezus levél 1:4 kifejezésmódjában ezt jelenti, hogy Krisztusban választott ki - de csakis Krisztusban. Ezt a gondolatot találjuk a 3., 5. és 11. versekben is. Ez azt jelenti, hogy ha nem megyünk Krisztushoz, kirekesztjük magunkat Isten kiválasztásából és elrendeléséből. A Krisztusban való kiválasztás és eleve elrendelés tanítása ebben a formában csak másfajta kifejezése annak, hogy csak Isten kegyelméből üdvözülünk. Ez a kegyelem nem a tetteinkre, hanem egyedül Isten irántunk való jóságára vezethető vissza. Isten minden embernek adni akarja kegyelmét (1 Timóteus levél 2:4), nemcsak egy előre megállapított számú csoportnak, ahogy a kálvinizmus állítja.

Ezért tehát, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően. (Filippi levél 2:12-13)

E fejezet elején Pál azt írja Jézusról, hogy megalázta magát, és mindig azon fáradozott, hogy életét mások szolgálatára adja. Ezért nyerte el az őt megillető dicsőséget.

Ezért fel is magasztalta őt az Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb... (Filippi levél 2:9)

A 12. versben Pál tovább folytatja a magyarázatot: "ezért" tegyetek meg mindent, ami tőletek telik, hogy szilárdak maradjatok az Istennel való kapcsolatban, és elérjétek a célt. Világos, hogy ehhez a döntéshez a mi akaratunk és erőnk sosem lenne elég. Ezért kell "félelemmel és rettegéssel" Istenhez fordulnunk. Ez a kifejezés rámutat arra, hogy milyen tisztelettel, komolysággal és tudatossággal kell a mindenható Isten előtt állnunk (12. vers), aki a mi csekély akaratunkat erősíti (13. vers). Ő tud erőt és akaratot adni nekünk cselekedeteinkhez.

Nem szabad félreérteni a 13. verset: nem arról van szó, hogy az ember nem tudja befolyásolni a saját akaratát, különben Pál nem írná, hogy "félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket". Az, hogy erre képesek vagyunk, feltételezi a szabad akaratot.

A 13. vers elején ez áll: "...Mert Isten az, aki munkálja bennetek...". Ezzel azt magyarázza meg, hogy miért kell félelemmel és rettegéssel Istenhez fordulnunk: azért, mert ő az, aki segíteni tud nekünk. (1)

Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. én pedig feltámasztom az utolsó napon. (János 6:44)

Jézus éppen előtte fejezte ki, hogy ő az igazi kenyér, aki örök életet ad, és ezért higgyenek benne az emberek, kövessék őt mint a messiást. A zsidóknak mindig világos volt, hogy csak Istent kell követniük. Ezért volt különösen nehéz számukra elfogadni, hogy Jézus azzal az igénnyel lép fel, hogy őt kövessék. Emiatt hangsúlyozza Jézus az erős egységet közte és az Atya között, akit a zsidók már ismertek.

Az a kifejezés, hogy az Atya vonz valakit, arra mutat rá, hogy hogyan jut el valaki Jézushoz, de nem jelenti azt, hogy Isten nem kész, minden embert vonzani, aki kész lenne követni őt.

Még néhány gondolat a szövegösszefüggéshez:

Jézus kijelentése közvetlen reakció a 42. versbeli részben elutasító, részben csalódott kérdésre:

Nem Jézus ez, a József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Akkor hogyan mondhatja: A mennyből szálltam le? (János 6:42)

Egyáltalán nem illene a szövegösszefüggésbe, ha Jézus azt válaszolta volna, hogy nincs lehetőségük dönteni, vagy hogy az Atya eleve elrendeli azokat az embereket, akiknek kapcsolatuk lehet vele. Viszont az emberek reakciója azt mutatja, hogy megértették, hogy Jézus magát Isten fiának tartja, aki a mennyből jött le, és teljes egységben van az Atyával. A 45. versben folytatja:

Meg van írva a prófétáknál: "ÉS MINDNYÁJAN ISTENtől TANÍTOTTAK LESZNEK." Aki az Atyától hallott és tanult, az mind énhozzám jön. (János 6:45)

Ezek a versek Isten kijelentésének helyes értelmezéséről beszélnek, és a messiáshoz, azaz Jézushoz való helyes hozzáállásról. Mindenki erre van elhívva, és nem csak egy elitréteg, amely még nem tud róla.

Róma levél 9

A zsidók problémája (különösen 9:1-8, 30-33)

A zsidók formalista és nem szellemi módon hagyatkoztak a törvényre és a nekik adott ígéretekre (Lukács 3:8). Nem hallgattak Jézusra (János 8:39). Ennek egy látszólagos ellentmondás lett a következménye. A pogányok megtalálták az üdvösséget, jóllehet nem keresték azt; a zsidók ellenben, akik fáradhatatlanul keresték, nem tudták megtalálni (Róma levél 9:30-32). Pál feloldja ezt a látszólagos ellentmondást a Róma levél 9-ben, azáltal, hogy elmagyarázza: az ember nem határozhatja meg saját aktivitásával a megigazulás feltételét. Pál először az ígéret témáját tárgyalja.

A szöveg egyes részeiről

Az 1-5-ig terjedő versekben Pál leírja, hogy mi mindent kapott Izrael: övék a fiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvény, az istentisztelet és az ígéretek, illetve, hogy a Messiás a zsidók közül jön el. A zsidók ezeket üdvösségük biztosítékának látják. Ennek ellenére Pál azt állítja (1-3 v.), hogy a legtöbben közülük nem üdvözülnek. A zsidók számára ez ellentmondásnak tűnik. (Pál a 6. versben a zsidók reakciójára utal: "De ezt nem úgy értem, mintha Isten igéje erejét vesztette volna.") Egyrészt ők kapták az ígéreteket, másrészt a legtöbb zsidó nem üdvözül.

6. vers: Erejét vesztette Isten igéje? Nem, de nem az a döntő, hogy valaki utód, hanem az, hogy Istennek engedelmes legyen - az ígéret gyermeke számít Ábrahám utódának (7. v.).

9-13 versek: Pál Izsákról és Jákobról ír. Jákob különösen jó példa arra, hogy az ígéret nem emberi mérce szerint adatott tovább. Ézsau volt az elsőszülött, és a hagyománynak megfelelően ő lett volna az ígéret örököse. A valóság azonban más volt. Jól látszik, hogy Isten fenntartja a jogot, hogy eldöntse, ki legyen az ígéret örököse.

Pál itt alapvetően ír az üdvtervben betöltött szellemi feladatokról.

"Még ugyanis meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat..." (11. v.) Isten eldöntötte, hogy Ézsaunak szolgálnia kell Jákobot. Ézsau Jákobnak való alárendeltsége biztosan nem azt fejezi ki, hogy Isten előre elhatározta, hogy melyikük üdvözüljön, és melyikük kárhozzon el. Azt viszont már születésük előtt eldöntötte Isten, hogy ki lesz az ígéret örököse. Ezért Jákob nem dicsekedhetett, hogy cselekedetek által nyerte el azt (12. v.).

Gyakran úgy magyarázzák a 13. verset, hogy Rebekának Isten már ikrei születése előtt kijelentette, hogy Jákobot szeretni, Ézsaut pedig gyűlölni fogja. Ez nem igaz. A 13. vers idézet a Malakiás 1:1-5-ből, ami néhány évszázaddal Ézsau és Jákob halála után íródott. Ez a szöveg csak arról szól, hogy Isten Ézsau népét (az edomitákat) elvetette, mert kezdettől fogva ellenséges lelkülettel voltak Izrael felé (4 Mózes 20:14-21). Megint nem Ézsau személyes sorsáról van szó, hanem az edomita nép sorsáról. Pál azért idézi Malakiást, hogy mutassa: Izrael (Jákob utódai) a választott nép.

14-16. versek: Igazságtalan lenne Isten? Szó sincs róla, mert a saját mércéjének megfelelően választ ki, és nem emberi elvárások és mértékek szerint. Joga van ahhoz, hogy meghatározza, ki legyen az ígéret hordozója.

17-19. versek: Itt nem a fáraó üdvössége a téma, hanem a beleegyezés abba, hogy a nép Egyiptomból kivonuljon. Isten terve akkor is beteljesül, ha pl. a fáraó teljesen szembefordul a néppel. Még ha meg is engedte volna a fáraó az izraelitáknak, hogy elhagyják Egyiptomot, nem változtatta volna meg a hitét: továbbra is bálványimádó maradt volna. Isten úgy teremtette az embert, hogy ha őt elutasítja, akkor megkeményedik. Ebben a példában látható, hogy Pál nem azt akarja elmagyarázni, hogy a fáraó miért kárhozik el, és miért nem választotta ki őt Isten, hanem a zsidó néppel szembeni gonoszságát akarja kiemelni.

20-24. versek: Pál a következő gondolatokat a Jeremiás 18:1-10-ből vezeti le:

A fazekas formálja az agyagot. Úgy tűnik, mintha látná, hogyan cselekednek az emberek, és ennek megfelelően formálná az edényeit. Viszont ennél több történik itt. A fazekas még a szétesett edényekből is újakat készít, olyanokat, amelyek dicsőségre vannak rendelve. Ez a szövegrész nagyon világosan beszél az eleve elrendelés ellen; Isten irgalmát és kegyelmét juttatja kifejezésre.

Pál a 20-21. és a 22-24. versekben két különböző módon dolgozza fel ezt a példázatot. A két szemlélet nem független egymástól, és Pál nem is vesz figyelembe minden szempontot. Egy motívumot két különböző módon értelmez.

Először arról beszél a 20-21. versekben, hogy nem kritizálhatjuk Istent azért, amilyennek teremtett minket. A fazekasnak joga van arra, hogy díszes és közönséges edényeket is készítsen. Fontos látni, hogy mind a díszes, mind a közönséges edényeknek megvan a rendeltetésük egy háztartásban. Tehát ezek a versek nem az üdvösségről és a kárhozatról beszélnek, hanem arról, hogy egyes edényeknek fontos, másoknak kevésbé fontos rendeltetésük van. Istennek tehát megvan a joga arra, hogy eldöntse, ki fog fontosabb, és ki fog kevésbé fontos feladatokat betölteni.

A 22-24. versekben Pál olyan edényekről beszél, amelyek kárhozatra és dicsőségre rendeltettek. A dicsőségre rendelt edényeket a zsidó- és pogány keresztényekkel azonosítja. A kárhozatra rendeltek azok, akik Isten ellen döntöttek. Az, hogy az emberek maguk döntöttek Isten ellen, nem áll kifejezetten a szövegben, de ebből indulunk ki, mivel más igehelyek ezt erősítik meg. Látjuk, hogy Pál itt érinti az üdvösség témáját. Nem akarja azt mondani, hogy nem befolyásolhatjuk az üdvösségünket, hanem azt, hogy az embernek alá kell rendelnie magát Istennek, hogy azt az utat járja, amit Isten előre elkészített (23. v.). Nehéz világos átmenetet látni az üdvösség és a kiválasztás témája között. Isten dicsősége hangsúlyos - nem azért, mert Isten önkényesen dönt az ember üdvösségéről, hanem azért, mert az embernek alá kell rendelnie magát Istennek, és azt az utat kell járnia, amely számunkra Krisztusban van elkészítve.